Kicsit sem értem

... de így is szép!

Azt álmodtam, hogy az Országos Mentőszolgálatnál (azt akartam írni, hogy a "mentőknél", de így nincs értelme) dolgoztam. Pontosabban az első napom volt a diszpécseri résznél. Egy "mentős" mutogatta nekem, mi lesz majd a feladatom. Többek között nem csak az lett volna, hogy felveszem a telefont, és tessék, mentőszolgálat, miben segíthetünk? hanem fel kellett töltenem a polcokat, ahonnan a mentőautókat is töltik. Pontos adminisztrációt vezetni, melyik kocsi tölti a pihenőjét, melyik szolgálatos, mikor-hol volt, -van, vagy megy, kik vannak rá beosztva. 

Persze, az álmomban volt egy kis történet is, egy olyan "mellékszál" is, mint a filmeken, hogy a néző ne unja halálra magát a főhős nyomorán, de ez nem lényeges. Alapjában véve egy jó álom volt. Tetszett, amit tettem, é amire tenni készültem. Nem olyan volt, hogy jó, most itt dolgozok, mert valahol muszáj, hanem tetszett, és lelkes voltam, és érdekelt, és tanulni akartam, hogy pontosan, rendben elvégezhessem a munkám.

Szóval, jót álmodtam... 

Nőnap van! (No meg, nem mellékesen: Zoltán nap is!)

Egyébként, én szeretem a Nőnapot! Tudom, ezt már írtam tavaly is, de tényleg szeretem. Mert valahogy én azt látom benne, hogy ekkor azzal a szál virággal kifejezik a férfitársaink, hogy KELLÜNK, hogy SZÜKSÉG van ránk, ránk; -lányokra, asszonyokra, feleségekre, anyákra-, ránk: NŐKRE.

 Én köszönöm ezt...

Haldoklik a remény...

Nem, a Remény nem halhat meg. Hiszen, még mondjuk is, a Remény hal meg utoljára. Nem, az én Reményem nem haldokolhat. Egyszer már (és nem csak egyszer) megmentette az életemet. Új erőt adott; megmutatta szépségem, felkeltette szűnni akaró vágyaimat, bevezetett olyan csodák világába, ahol már nagyon régen jártam. Nem haldokolhat. Vagyis, én általam nem halhat meg.

Eddig ő éltetett, most nem hagyhatom elmúlni. Még ha gúzsba van kötve kezem, még ha láncot hordok is, a Remény nem halhat meg!

Jaj, alig tudtam belépni. Azt írta nekem: a blog nem létezik.Nagyon szarul esett. De, mint látszik is, sikerült és létezik!!

*

Csupán azt szerettem volna leírni, hogy tegnap, március első napján, kint voltunk a gyermekemmel az udvaron. Kinyílt az első kis krókusz, sárgán pompázott a fehér hóvirágok mellett. Kicsit gereblyéztem is, az őszről ott maradt faleveleket. Annyira szép idő volt, igazi tavaszi. A méhecskék is ott zümmögtek körülöttünk, kicsit még kábán és megrészegülve az illatos levegőtől. Nagyon élveztem, de a gyermekem is! Csak szaladt le-föl, és olyan kis boldog volt, mint aki végre szabad, mert olyan sokáig volt "bezárva".

Ej, de nagyon régen nem írtam. Kezdhetném, hogy az történt, hogy... de ezt nem szeretném. Nem szeretnék erről beszélni. Túl vagyunk rajta, megy minden tovább, talán ugyanúgy, talán változik valami, mert hiszen, mindennek oka van, és ha rájövünk, meglátjuk az okot, akkor az okozat is ott lesz az orrunk előtt.

Tehát, vissza a régi kerékvágásba, legalábbis, itt a blogomban.

Szóval, nagyon furát álmodtam az éjjel.

Terhes voltam. Nem volt még olyan nagy a pocim, de már látszódott várandóságom. Egyszer csak, mintha itt lenne az idő, megkeményedett a hasam és fájásaim lettek. Bevittek? (bementem) a kórházba, bár tudtam, hogy felesleges, én még nem fogok szülni, nincs még itt az idő. Sétáltam a folyosón a szülőszoba előtt, néztem (egy üvegfalon keresztül) a már vajúdó nőket, és nem értettem, én mit keresek itt. Eljött az éjjel, lefeküdtem a kórházi ágyamba, de tudtam, reggel majd a viziten elmondom, engedjenek haza, semmi keresni valóm itt, hisz' még van néhány hetem. Reggel arra ébredtem, hogy valamik másznak rajtam. Nem csípnek, de mászkálnak a takaróm alatt, a combomon, a hasamon. Felhajtottam a takarót és sikítottam. Apró, bár nem annyira apró, hogy ne lássam szabad szemmel, áttetsző szerű, lilás árnyalatú kis tetvek voltak. (inkább olyanok, mint az atka, de nagyobbak) Jött a nővér, és mosolyogva mondta, ne aggódjak, elviszi az ágyneműt, a matracot, a saját ruháimat, és mindent lefertőtlenítenek, és ne ijedjek meg, ezek 'csak' kórházi ágytetvek. Ültem a széken az ágyam mellett, és néztem, ahogy a kicsi lilásan áttetsző tetvek föl-le szaladgálnak az ágyamon, közben a kezem a pocakomon volt, és arra gondoltam, mégsem kellene megszülnöm ezt a babát erre a tetves világra... 

De jó volna most elutazni. Messzire. Minél messzebb. Akár vonattal is...

Ebben a dalban minden benne van...

Paul Géraldy:

Szeretet

Szeretsz?...Mi az, mi van veled?

Egy szót se szólsz? Jer közelebb.

Hagyd hát a dolgod izibe.

Siess, hamar heverj ide!

Vigyázok és nem borulok rád.

Nem gyűröm össze majd a szoknyád.

Dobjuk el, hogyha bánt, a vánkost.

Kényelmesen, tegyük odább most.

Add a kezed, te szemtelenke,

farkasszemet, nézz a szemembe.

Jaj, hogyha tudnád, mint szeretlek.

Látszik ugye tükrébe' lenn,

hogy néked adtam mindenem. 

Mondd, látod ezt? Mondd, kérlek, érted?

Ma este ez a szeretet

olyan komoly és tiszta-mély lett!...

De hát te ezt nem értheted...

Azt mondod, érted ezt? Helyes.

Azért közöltem veled, édes,

hogy tudd, tudatában élhess,

s vess számot... Enyje, nézd mi ez:

könnyem kicsorrant, permetez.

És semmi sincs, ez boldogít,

csak itt e szem, e homlok itt.

Hajolj le a lámpához szótalan

s hadd, hogy halántékodra rátegyem, 

mint szemkötőt, két tenyerem.

Hát így van ez, így van, kis madaram?

Szép homlokodnak, jó szemednek

vagyok a rabja, és ez éget?

Azt mondod, így van?... Jaj, szeretlek!...

Szeretnélek megütni téged. 

Olyan régen volt már a drága Lovasi a blogomban!:)

Egyébként is, szeretem nagyon ezt a dalt. Valahogy, annyira rólam is szól a refrén...

"Semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes. Néha egy kicsi szex, de attól meg mindenki mérges. Már elmúltam 20, még nem vagyok 40. Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem!"

...